1.fejezet - Hideg előélet

 Mindig is féltem attól, hogyha nem ismerkedem meg új dolgokkal, akkor az életem jelentéktelen lesz, és nyomorúságban fogok meghalni. Amikor azonban arra gondolok, hogy új dolgok, nem szörnyűségekre célzom. De ezt félreértették...

 A nevem Daayenne Wilson. Egy átlagos életű, 16 éves tinilány vagyok, aki könnyen beilleszkedne, ha nem történt volna vele olyan szörnyűség, amire élete során még nem számított. Tavaly télen esett meg az velem, hogy egy Franciaországba tartó út során a szüleim és én a csúszós út miatt balesetet szenvedtünk. Én egy-két heggel könnyen megúsztam, de a szüleim életüket vesztették. Ezután sokáig lelkibeteg voltam, nem beszéltem senkivel, nem törődtem senkivel. Elhanyagoltam magam és a környeztem. Miután kiengedtek a korházból, a nagynénimhez költöztem, de ő nem sokáig vigyázott rám. Olyan egy hónapja közölt egy újabb szörnyű hírt, miszerint elutazik, és évek múlva jön vissza. Szörnyű, amikor az emberek lepasszolnak, semmibe veszik az érzéseidet, és már azt sem tudod, élsz vagy halsz-e? Azonban ez még semmi... a szüleim végakaratát használta indokul, amiért ő is elhagy.

 A szüleim hamar végakaratot írtak, mintha csak látták volna a sorsukat... A végakarat arról szól, hogy engem egy távoli iskolába irassanak be, a Sweet Amorisba, mivel ott lesz a legjobb helyem, és anya szerint ott fog érni a szerelem. Miért hagytatok itt? Nem voltam elég jó? Miért? Miért kellett a mélybe taszítani? Miért kellett magamra hagyni, egy ismeretlen világban? Vétettem? Átok ül rajtam? Minden egyes pont a végakaratban a halálba taszít, és ti ezt csak nézitek! Miért? Ha nem kellek, miért nem taszítottak a pokolba előbb? Így csak a szenvedés nagyobb, elemésztő...

 Szeptember 12-ét írunk, azt a napot, melyen új iskolába megyek, a legsötétebb sikátorba... Korán elindultam a buszmegállóba, de alig hogy kiléptem, egy fekete limuzin fogadott, egy fekete ruhás és kalapos férfival, aki azt állította, hogy az új iskolám igazgatója küldte. Nem volt más tenni, mivel a veszekedésünk közepette lekéstem a buszt, betettem a két rózsaszín böröndömet a kocsiba, és elhajtottunk. Végig az utat néztem, és azon gondolkoztam, hogy most, hogy nincs az árnyékomon kívül senkim, mit tegyek? Lesznek új barátaim? Lesznek ismerőseim vagy riválisaim? Szerelmeim? Ez a legfontosabb kérdés. Ha egyszer meghalok, úgy akarok meghalni, hogy valaki egész életemben szeretett, és én is szerettem őt. Úgy, hogy mindig csak egymásra gondoltunk, úgy, hogy a nap minden percében együtt voltunk, és úgy, hogy szívünket egy láthatatlan bilincs kapcsolta össze.

 Több óra utazás után elhagytuk a főutat. Egy hegyre tartottunk, melyet erdők, bozótok, és tüskés rengetegek takartak. Nagyon megijedtem, hogy mégis miféle hely ez, de rájöttem, hogy a szüleim sosem küldenének egy olyan terepre, ami félelmetes vagy eltaszít magától, így megnyugodtam. Egy óriási kastly előtt állt meg a limuzin. A fekete ablakokon keresztül minden egy öreg, limlomos, középkori várra utalt. Az ég szintén fekete, és az iskolának nevezett hely előtt csupa furca arc gyülekszik. Levegő..lehet ez az utolsó levegővételem. Megfésültem éjfekete hajam, és még egyszer a nagy belépés előtt belenéztem a tükörbe. Egy égkékszínű, ijedt szempárt láttam benne. Az arc ugyanilyen ijedt.

 Kicsit bátrabban kinyitottam a limuzin ajtaját, és kiszálltam belőle. Az úr már a bőröndjeimmel ott állt mellettem, elköszöntünk, és egy pillanat alatt eltűnt. Lassan és megfontolt léptekkel kezdtem besétálni az iskola rémisztően nagy, rácsos kapuján. Ahogy beléptem, mögöttem összesúgtak a népek, de azt a sutogást még én is hallottam. Pár szót ki tudtam szűrni, mint például: keres, itt, ember, friss, vér, furcsa, ismerős, híres. Ezekből nem tudtam semmit sem összerakni, de már időm sem volt velük foglalkozni, mert szemben találtam magam egy fekete ruhás, szőke hajú hölggyel:

 - Szervusz, Daayenne. Én vagyok az iskola igazgatója, Miss Washor. Üdvözöllek itt, a Sweet Amorisban!

 - Jó napot, Miss Washor!

 - Kérlek, érezd magad itthon. Ez a gimnázium egy bentlakásos iskola, mindenkinek van egy szobája, ahol rajta kívül még két ember tartózkodik - vezetett be a gimibe. - Ez itt a hall. Itt hirdetünk ki minden fontos eseményt. Tudni illik, iskolánknak két része van, a gimnázium keleti szárnya illetve a nyugati. Neked csak a keletire szabályos a bemenet, a nyugatin nincs semmi keresnivalód. Tehát...ez itt az étkezde. Minden reggel, délben és este itt kaptok ételt. Van egy kisebb büfénk is, ami egész nap nyitva áll, és a főétkezések közötti éhezőknek különböző ajánlatokat ad. Ez pedig a bálterem. Általában halloweenkor, karácsonykor, szilveszterkor és húsvétkor bált szervezünk a diákok szórakoztatására - magyarázta, míg elértünk egy sötét, de széles folyosóra. A falakon hirtelen meggyulladtak az eddig alvó fáklyák. - Íme, a keleti szárny hálókörlete. Itt olyan 300 szoba található. Ez csak a lány részleg. A fiukén is 300 szoba van. Szóval, neked természetesen a lány részlegben kell hálnod, a 265. szobában. Két lakótársad van, tudomásom szerint Rosalya és Celine. Remélem megértettél, de ha bármi kérdésed van, fordulj Nathanielhez. Őt a DÖK-irodában találod.

 - Köszönöm szépen a körbevezetést.

 - Szívesen. További szép napot! A tanítás számodra holnap kezdődik, de a vacsorán 6-ra meg kell jelenni. Viszlát! - intett, és eltűnt a sötét folyosón.

Na most mit tegyek? Két lakótásr, akiket nem is ismerek,egy ismeretlen épület, tele folyosókkal, termekkel. El fogok téedni, én ezt már látom...

 Benyitottam a szobába, és egy fehér, bokáig érő hajú lánnyal találtam szembe magam, aki az ajtónál hallgatózott.

 - Ömmm...szia - intettem egy kicsit szégyenlősen, mivel az eddigi beszélgetésemet az igazgatónővel hallotta.

 - Szia! Te vagy az új lány, igaz?

 - Igen. Daayenne Wilson vagyok. És te?

 - Rosalya Holwen. Nahát, milyen szép a ruhád! - mutatott a deréknál bővülő sötétkék miniruhámra.

 - Köszi. A tiéd is nagyon szép.

 - Köszi. Segíthetek valamiben?

 - Igen, ha nem probléma. Nem ismerem nagyon ezt a helyet, és szívesen körbenéznék.

 - Rendben. Tedd le ide a bőröndöket. Ezt az ágyat direkt neked foglaltam, mert tudtam, hogy jössz - mondta mosolygósan.

 - Köszi. Szóval, lenne pár kérdésem... miért ilyen fura ez az iskola?

 - Ez a stílusa.

 - Miért? Olyan halloweeni kastélyhoz hassonlít. Talán boszik lakják? - tréfálkoztam.

 - Te nem tudod, igaz?

 - Mit?

 - Milyen lény vagy? Még sohasem láttam hozzád hasonlót - kezdte fürkészni a ruházatom, bőröm, hajam.

 - Talán ember? Mimás lennék?

 - Komolyan halvány lila dúnsztod sincs, mi ez a hely?

 - Egy bentlakásos iskola. Csak azt nem értem, miért olyan fura itt mindenki. Kint az udvaron amikor megjöttem, megbámultak, és összesúgtam ögöttem. Először azt hittem, csak azért, mert új vagyok, de furcsa szavakat hallottam. Valami olyanról dumáltak, hogy mit keres itt egy ember, meg valami friss vér, és hogy híres vagyok. meg furcsa. Az iskola sötét, rideg, és az épület maga öreg. Minden sarokban van pókháló, és minden folyosó újdonságot rejt. Amikor beértünk ide, akeleti szárnyra, a fáklyák maguktól meggyulladtak. Ismétlem: fáklyák! Szóval, az egész egy boszorkány-lak, amit boszik laknak? Miért ilyen fura ez a hely?

 - Istenem! - kiáltott Rosalya, és szélsebesen el kezdett húzni ki az épületből.