17.fejezet - Bámulás

 - Daayenne, nem lenne kedve inkább elmenni a kertbe, és mutatni pár mozdulatot? - karolt belém a húgom. Olyan fura ez a szó számomra... húg. Még sosem éreztem, hogy testvérem lenne. Vágytam rá, de apuék nem adták meg se maguknak, se nekem ezt az örömet.

 - Hát jó, de csak egy párat! - vettem az irányt a Gyönyörök Kertjébe.

Ebben az időszakban kezdtek virágozni az ott található Tündérkék, Nárciszok, Óriás Margaréták, Harmattulipánok. Ezknek a különlegessége, hogy a virágokból kijövő pollenek éjszakánként világítanak. A Harmattulipánok pollenei rózsaszín színnel öntik el a tájat, és ha valaminek nekiütköznek, mint a tűzijáték, szétrobbannak.

 - Akkor, mit szeretnél látni?

 - Föld elemmel valami csodát.

Egy kicsit elgondolkoztam, majd munkálkodni kezdtem: a föld felszínét mintha meg akartam volna emelni - és meg is akartam - a levegőben emelni kezdtem a kezem, és emelkedett vele a föld is. Ezen én még mindig álltam, kicsit sem félve a talajtól való tavolodással. A magasban az egyik kezemmel tartottam az alattam levő földdarabot, míg a másikkal újabbakat emeltem meg. Ezekből egyre több lett, így kialakult 6 földkarika. Lassan elengedtem a kezemmel őket, és mint kiderült, a varázsomnak köszönhetően fennmaradnak. Ugrálni kezdtem egyikről a másikra egyre nagyobb sebességgel. Az utolsónál jött azonban a legnagyobb mutatvány: levetettem magam a mélybe, és háttal zuhantam a földrengetegnek. Nem haltam meg... mielőtt még leugrottam volna, az elmémmel arra kértem a lent levő csirákat, hogy nőjenek meg, fonódjanak össze, és kapjanak el.

 Kiszálltam a kosárból, amit indák sokaságai alkottak, majd oda sétáltam a tátto szájú húgomhoz.

 - Na, hogy tetszett? Elég meggyőző volt?

 - Daayenne, teneked el mentek otthonról! Mi lett volna, ha eghalsz?

 - Semmi, mert nem haltam volna meg. A természet nekem dolgozik.

 - Akkor is butaság volt ilyen magasról!

 - Inkább őrültség! - javítottam ki mókásan. - Jöhet a folytatás?

 - Örülnék neki, de ha nem töröd ki a nyakad.

 - Neked könnyű, halhatatlan vagy! Egy ilyen zuhanásnál semmi bajod sem esne.

 - Ez az egyik előnye... Na, folytatást!

 - Oké...

 A következő mutatványom már nem volt életvesztő, sőt, inkább barátságos... Egy hógömbből hópihét formáltam, jéggé fagyasztottam, és úgy, mint az én és Rosalya medálját megfagyasztotam. Ezt egy jégfűzérre fűztem, és elkészült a barátságnyakláncunk.

 - Az enyém? - nézett a medálra Xenia. Válaszul előkotortam a ruhámból a sajátomat, mire a szeme felcsillant.

 - Nekem nagyon sokat jelentesz, Xenia - nyújtottam át neki a művemet.

 - Te is nekem, Anne - ölelt át.

 A meghitt pillanatok után el kezdtünk visszavonlni a szállásterületünkre. Mivel már kezdett besötétedni, jobbnak láttuk, ha hamar végzünk a kertben.

Az udvaron Rosalya, Alyna, Castiel és Lysander még mindig cseverésztek.

 - Hol jrátál, báránykám? - kérdezte mókásan Castiel. Megölöm....

 - Füves réten, asszonykám... - mókáztam vissza. - Nia és én el voltunk a kertben. Nem megyünk már aludni?

 - Ti emberek mindig elfárattok - forgatta a szemeit a vámpír barátnőm, Alyna.

 - Ez van, ilyen az emberi élet.

 - Apropó, Anne... A két új srác, Ronald és Logan bámulása nem idegesít?

 - De, egy kicsit. Nem szoktam hozzá a nézőközönséghez, ezért gondoltam, hogy elvonulok egy kicsit nyugalomba.

 - De Ronald annyira cuki!!! El lehet veszni a szemeiben... - ámuldozott Rosalya.

 - Szerintem a külső az csak egydolog, de a belső a lényeg. Azért, az nem baj, ha a pasi jól néz ki - vihorásztam a lányokkal.

 - Ideje indulni, mert nekem még házit is kell csinálnom - kotorászott a táskájában a kék hajú barátnőm.

Együtt indultunk a lány szállás felé, át az udvaron. Én elváltam tőlük, mert még volt egy-két dolgom a könyvtárban, így arra vettem az irányt. Már majdnem ott voltam, amikor ütköztem... Éppen a táskámban kotorásztam, nem figyelve a külvilágra, amikor előlről egy nagy tárgynak mentem neki, és egyből hátra estem. Mint kiderült, az nem is tárgy volt...

 - Ne haragudj! - hallottam egy mély hangot a fejem fölűl. Amikor felnéztem, egy nagy, jégkék szempárral találtam magam, amelyek sajnálatot kifejezve néztek rám.

 - S-semmi baj - dadogtam a papírjaimat összeszedve. Egyből felismertem, hogy a felettem levő srác nem más, mint az új fiú, Ronald.

 - Gyere! - nyújtotta a karját, és felhúzott. Kicsit megigazítottam magam, és újra felnéztem, de ekkor már egy komolyabb arckifejezést pillantottam meg.

 - Legközelebb jobban is vigyázhatnál - mondta már gorombábban.

 - Legközelebb nem kellene a folyosó közepén áldogálni - tartottam vele a szemkontaktust. Az arcán a ráncok kisimultak, és kedvesen kezdett mosolyogni, majd kezet nyújtott.

 - Ronald Smith.

 - Daayenne Wilson - ráztam vele kezet.

 - Bizonyára te vagy az a híres-neves elemeket babonázó lány.

 - Igen, én vagyok, ha erre gondolsz - forgattam az ujjam, amiből egy apró tornádó jött elő. - Te meg az új srác.

 - Pontosan. Ühmmm... - szagolt a levegőbe.

 - Ki ne mondd! - fogtam be a száját. - Most azt akartad mondani, milyen jó illatom van!

 - Akkor már a vámpírok fejébe is belátsz?

 - Nem, csak még két vámpír, Lysander és Alyna is ezzel köszöntöttek, amikor ide jöttem. Akkor, örülök, hogy megismerhetlek! - intettem, majd készültem elindulni, de ő megragadta a csuklóm, mire visszafordultam.

 - Nem ismerem nagyon a sulit, így el kéne az idegenvezetés - vakarta a tarkóját, és bele egyeztem.

Körbe jártuk az egész sulit, miközben beszélgettünk. Kiderült róla, hogy Oroszországból érkezett, de lakott Alaskában és Franciaországban. Kedvenc hobbija nincs, általában Logannal szokott versenyezni, például tóbaugrani, versenyt futni, atlétikázni. Szereti az emberi vért (!), ami engem kiakasztott. A vér megkövült az ereimben, szóhoz sem tudtam jutni, amin jót kuncogott. Közölte velem, hogy próbál távol maradni az ismerősöktől, és csak ismeretlenek vérét inni. Logan a legjobb haverja, de van köztük 32 év, mivel Ronald 105, Logan pedig 73. A nevükön is meglátszik a különböző korokból származás, ugyanis a Smith sokkal régebbi, mint a Lambert.

 A végén felajánlotta, hogy haza kísér a szállásomra, és én elfogadtam, pedig alig ismertem pár órája. Egész kedves alaknak bizonyult, hasonló felfogású, mint Castiel. Nála is ki kell érdemelni a megbecsülést, akárcsak a vörös hajú vámpírnál.

 - Hát, köszönöm, hogy visszakísértél...

 - Én köszönöm, hogy körbevezettél. Remélem, még összefutunk!

 - Én is. Szép estét!

És most jön a megdöbbentő... Akartam bemenni a szobába, mire ott termett mellettem, és nyomott egy puszit az arcomra. Azt hittem, nyomban elájulok, de furcsának is találtam.
 Bent a szobában Rosalya, Xenia és Celine javában összesúgtak, míg Alyna az Alexys lejátszóán hallgatta a zenéket. Ő mit keres itt? Nem velünk lakik?

 - Heló, sajok! - dobtam le magam az ágyamra. - Mizu?

 - Még te kérded?! - förmedt rám Rosalya. - Az imént láttalak azzal a Ronald sráccal! Le akarsz nyúlni minden helyes pasit? - kuncogott.

 - Ti leskelődtök utánam?! Ha érdekel, körbekísértem a suliban, beszélgettem vele, és egy csomó dolgot meg tudtam róla - ujságoltam. - A végén meg.. m-megpuszilt - makogtam fülig vörösödve, visszagondolva a történekre.

 - Mi csinált????!!!!! - ordított Xenia. - ALig ismeritek egymást, és máris puszilgat?

 - Ez érdekes, mármint, Anne szerelmi élete. Castiel a kezdetekben bunkó volt vele, és most meg szerelmes belé, Lysander amúgy is az, ez a Ronald gyerek megpuszil, de egyébként egész nap a haverjával bámul.

 - MI??????? Pörgessünk vissza: Castiel szerelmes belém, és Lysander is?

 - Tudtommal igen - rántott vállar Rosa. - Lysander a kezdetektől fogva szeret, legalábbis nekem azt mondta. Általában megkrdezi, hogy mi a kedvenc virágod, szereted-e a verseket, és hogy mit mondasz róla. Castiel amikor bunkó volt, akkor nem kedvelt, de egyre jobban kezdte érezni, hogy te más vagy, mint mi, ezért beléd habarodott. A két új srác meg amióta idejöttek, állanóan bámulnak. Ez csak jelent valamit!

 - Ezt el sem hiszem... Castiel? Most komolyan? Rendesen le akarta harapni a fejem!

 - Ami elmúlt, elmúlt. Ez a két vámpír viszont elég nagy változás lehet az életedben...

Elgondolkoztam Rosalya szavain. Lysander az, aki eddig tetszett nekem, és most őszinte voltam. Igen, Lysanderbe voltam, és vagyok még  mindig szerelmes! Ő az egyetlen olyan fiú, aki a kezdetektől fogva kedves velem. Mindig segít, ha bajban vagyok, illedelmes, udvarias, de a külsejére sem panaszkodhat!

Most mi legyen? Egyenlőre szerintem semmi... Lysander nem mutat úl sok érzelmet, Castiel egy bunkó, a két új srácot meg nem nagyon ismerem, hiába az, hogy az egyikkel 2 órát töltöttem kettesben. Ebből is ki fog sűlni valami...