2.fejezet - Vallomás és egy furcsa találkozás

 Rosalya kihúzott a kastély udvarának legtávolabbi pontjába, ahol nem hallott minket senki sem, és ahol nem zavarhatták meg a nyugalmunkat, és ijedt arccal kezdett nekem magyarázni:

 - Daayenne...

 - Szólíts Daynek vagy Annenek - javítottam ki.

 - Szóval, Anne, ugye tudod, hova érkeztél?

 - Már az előbb elmondtam. Egy bentla.. - fogta be a szám Rosa, és elkezdett beszélni.

 - Már az előbb is hallottam. De ez nem így van. Ez nem egy átlagos iskola, és nem átlagos diákok járnak ide...

 - Ezt hogy érted?

 - Nem átlagos diákok, nem átlagos képességűek, nem... nem emberiek - mondta szakadozva. - Mind különcek, akik próbálnak nem feltűnően élni.

 - Az hogy lehet? Ha nem emberi lények, akkor micsodák?

 - Olyanok, akiket az emberi társadalom kitaszít, olyanok, akik félnek előmerészkedni a sötétből...

 - Milyenek?

 - Szörnyetegek - hajtotta le a fejét.

Az utolsó párbeszédi mondat a lefagyásom előtt ez volt. Szörnyek? Nem lehet... de mégis. Lehetetlen. Nem léteznek. Nincsenek. Csak a mesék szüleményei, arra valók, hogy a kicsi gyerekeket ijeszgessék, hogy a tinédzsereket kábulatba ejtsék, és hogy a feltőtteket haragban tartsák.

 - Mi? Ez nem lehet! Nincsenek szörnyek!

 - Hidd el, Anne, nagyon is vannak. Itt vagyok én a példa rá - mutatott magára, és én könnyek közt vergődve kérdeztem:

 - Te is szörny vagy? - dadogtam.

 - Igen.

 - Mégis miféle?

 - Ez jó... mások ilyenkor már rég a rémület hatása alatt elfutottak volna... egyébként hatalmam van a testemben létrehozni egy olyan különleges sugarat, aminek segítségével bárkihez hozzáérek, azt szörnyűséges fájdalomba taszítja. Persze, csak akkor, ha akarom, és akkor, ha mérges vagyok...

 - Rosa, egy valamit nem értek... itt mindenki körülöttem szörny? Én is az vagyok?

 - Minden diák ebben az iskolában szörny, vagy különleges képességekkel redelkezik, de te... sokkal különlegesebb vagy mint mi. Érzek valami vibrálást a környezetedben. Ránézésre egyszerű ember vagy, de belül... nem tudok rájönni, mi vagy - gondolkozott. Én szörny? Lehetetlen! Egyáltalán hogyan lehetnék, mikor a szüleim is emberek voltak! Vagy.. mégsem? Már ebben sem vagyok biztos. Miért küldtek volna egy olyan iskolába, ami ilyen lényekkel van tele? Mármint, rosszakkal. A végrendelet szerint itt jó helyem lesz, de kétlem.

 - Rosalya, tudsz valamiben segíteni? Van ötleted, hogy most mit tehetnék?

 - Sajnos nem sok. Az biztos, hogy ezen a héten nem tudsz intézkedni, mivel az igazgatónő elutazik. Talán máskor. Nathaniel makacs, bizalmas infókat nem ad ki. Más nem igazán van aki intézné az ügyeket. ASnnyit tehetünk, hogy várunk.

 - Értem. Mondd, milyen szörnyek vannak még itt?

 - Ez egy kicsit számunkra sértő kérdés, de nekem nem. Még szép, hogy érdekel egy embert. Nos, vannak itt olyanok, akik látják a jövőt, olyanok, akik belelátnak a gondolataidba és az érzéseidbe. Akadnak itt vérfarkasok, és...vámpírok.

 - Vámpírok?

 - Igen. Most jól figyelj ide, és ígérj meg nekem valamit, Anne... soha, ismétlem soha ne menj a nyugati szárnyra. Ott a legtöbb szörny vámpír. Vannak köztük jók, de rémek is. Ha megérzik az emberszagot, kiszívják a véred. Ugyan mámorító érzés lehet, de vigyázni kell! Könnyen életeted vesztheted. Ha lehet, kerüld a vámpírokkal a szemkontaktust, ne bámuld őket, és a hajaddal takard el a nyakad!

 - Rendben, értettem.

 - Most gyere, kicsit körbevezetlek.

 - Ez nagyon kedves tőled, köszönöm.

 - Szívesen. Tudod, van benned valami rokonszenves számomra... kedves és aranyos lánynak tűnsz, aki segítőkész, és egy ismeretlen helyre tévedt, ahol nagyon szégyenlőss, és meg van szeppenve, mint egy kiskutya, akinek megpöckölték az orrát.

 Még nagyon sokáig magyarázott, ami egy kicsit rémisztő volt, de aranyos is. Rosalya nekem is rokonszenves, főleg azért, mert elárulta, miféle helyre tévedtem, és próbál segíteni mintha a helyemben lenne.

 Ahogy járkáltunk körbe-körbe, egyszer csak találkoztunk egy mogorva, vörös hajú alakkal.

 - Szervusz, Castiel - köszönt Rosa, lehajtott fejjel és meghúzta a szemét, miszerint én is hajtsam le a fejem. Ekkor az alak a mutatóujjával felemelte a fejem, és én egyből a szemébe néztem.

 - Téged még nem láttalak. Új vagy?

 - I-igen. Daayenne vagyok.

 - Castiel. Szépek a szemeid - mondta kcsit furcsán, majd lassan elballagott.

 - Úristen, Anne, te megvesztél?

 - Miért? Ki volt ez?

 - Mint mondta, Castiel. És tudod mi?

 - Hmmm?

 - Vámpír.

 - És?

 - A szemébe néztél, pedig megmondtam, hogy ne tedd! Csodálom is, hogy nem szidott le, pedig... ez elgondolkoztat. Amikor én a szemébe néztem, csak herdált, de te... még felemelte a fejed, és belenézett a tiédbe.

 - Igen, észrevettem.

 - Ugye nem értetted az utolsó mondtatát? - törte meg egy kis idő múlva Rosa a csendet.

 - Nem igazán - csóváltam a fejem.

 - Arra célzott a szavak mögött, hogy mennyire bátor vagy, hogy belenézel a szemébe, és ő ezt méltányolja. Meg, azért még azt is jelenti, hogy szép szemed van...

 Sokáig gondolkoztam azon, hogy tényleg ez-e a valóság? Valóban ide csöppentem volna, vagy ez csak egy álom? Lehet, hogy egy álom, ami soha nem ér véget, és lehet, hogy a valóság. Ha az utóbbi, akkor sok fájdalmat is takarhat, de az álomben semmi nem fáj, semmi nem rossz. Melyik lenne a jobb számomra? Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs...