20.fejezet
Reggel amint felkeltem, nem vártam meg se a úgomat se a barátnőimet, csak rohantam a folyosókon, a termek és a büfé felé. A szememmel mindenütt csak Lysandert kerestem, de sehol sem láttam. A büfében csak pár szörny alatozott, a termekbe - mint mindig - tanítás előtt senki sem ment be, így ott is síri csönd honolt. Már teljesen feladtam, és el is fáradtam a keresésben, így kikapcsolódás-képp a Gyönyrök Kertjében gyakoroltam az erőimet. Furcsa módon még mindig csak a földet és a szelet uralom, a másik kettőnek semmi jele sincs. Miért van ez? Az első erőim olyan hamar megejelntek, de a tűz és a víz, mintha nem is létezne. Hogy érjem el, hogy uralhassam őket? Tanulnom kell, de nincs kitől. Ha nem tanulom meg a használatukat, súlyos gondok lesznek. Azért vagyok én az egyetlen ilyen lény, mert a sors így rendelte. A sors azt súgja nekem, hogy minél előbb meg kell ennie az erőimnek, mert ha nem, baj lesz. De miért nem segít akkor a sors ezt elérni?
Hasonló dolgokon tanakodva alkottam egy kőpadon ülve apró tornádókat a mutatóujjammal, majd hajítottam be őket a szökőkútba, ebből állt a mulatságom. Ezt csináltam 10 percen keresztül, amikr lépteket hallottam, amelyek ütemesen közeledtek a kertbe. Gyorsan beálltam az egyik fa tövébe, a kezem a földnek szegeztem, és indákat növesztettem, amelyek felemeltek a fa legmagasabb ágaira. Ott magamra húztam a gallyakat, és így figyeltem a közeledő alakot. Nemsokára megjelent, szín fekete öltözékében. Az arcát teljesen nem tudtam kivenni, mert nekem áttal állt, de a fehér bőre arra utalt, hogy egy vámpír. Óvatosan kikuttantottam a rejtekhelyemről, és ekkor az alak hirtelen megfordult. Rettegve húzódtam vissza, szerencémre nem vett észre, viszont én már tisztán láttam az arcát. A barna fürtök a lágy szellőben virgonckodtak, a vörös szemek, mint a parázs, izzottak.
" Csak nem? Az nem lehet, mit keresne ő itt? Rossz előérzetem van..." - gondoltam.
- Logan... - suttogtam halkan, mindez hangosan gondolkozva. Csak egy pillanatra nem figyeltem, és eltűnt. Vártam egy percet, majd újra növesztettem az indákból egy párat, amelyekbe belekaroltam, és leengedtem magam. Csendes léptekkel mértem fel a terepet, a bokrokat, járdát és fák tövét kémlelve. Megbizonyosodtam róla, hogy nincs már a kertben senki, így nyugodtan kuncoghattam.
- Heh, túl jártam egy vámpír eszén! - forgattam a mutatóujjammal egy tornádót, mikor...
- Az nem olyan biztos - hallottam egy hangot a hátam mögül.
Ijedtemben a mutatóujjammal csavart tornádócskát magam mögé hajítottam, amelyet az illető kikreült, de eléggé megszeppent.
- Azért nem kellene tornádókkal dobálózni - nézett végig rajtam a vörös szempár.
- Bocsi, de haragudj. Mit keresel itt, Logan?
- Ezt én is kérdezhetném...
- Mindig itt gyakorlom az elemek használatát, de még nem feleltél, a kérdésemre - tettem karba a kezem.
- Csak erre jártam, és amikor bejöttem ide, zajokat hallottam. Egyból leesett, hogy nem vagyok egyedül.
- Akkor még sem voltam olyan halk - kuncogtam, már sokkal barátságosabb gesztusokkal.
- Hogy őszinte legyek, a rossz előérzetedet előbb meghallottam.
- H-hogy? Hallottad? Mi van? - tettem fel a kérdéseimet, miközben ezon gondolkodtam, hogy ezt a megjelenésekor gondoltam. De nem mondhattam ki! Vagy mégis? Nem szoktam annyit hangosan beszélni a gondolataimról...
- Haha - nevetett a szája elé téve a kezét, hogy kevésbé lássam a vigyorát. Vagy a szemfogait?
- Mi olyan vicces? Nem mondtam semmit...
- De gondoltál! - beszélt rejtelmesen, és végleg elvesztettem a fonalat.
Most már komolyan, mi van itt? Idejön ez a - számomra egyenlőre - nyálas ficsúr, és itt titokzatoskodik! Ha nem tud normálisan, emberi nyelven társalogni, akkor ne is szóljon hozzám!
- Azért nem kellene ennyire durvának lenned, tudok a te nyelveden, de te az enyémen nem - tette karba a kezét mogorva arccal.
- Tessék? Ezt meg honnan tudod? Hiszen most gondoltam...
- Ezért nem tudsz a nyelvemen. Nem esett le?
Mit akar ezzel mondani? Ha gondoltam, és ő tudja akkor gondolatolvasó, vagy...
- Úgy van! - vágott a gondolatomba. A gondolatomba?
- M-mi? Te belelátsz a fejembe?
- Nem véletlenül vagyok az, ami vagyok...
- De te vámpír vagy! Vagy tévedek?
- Nem tévedsz. Lehet, hogy erről még nem hallottál, hisz egy magadfajtánál ez nem is csoda...
- Most sértegetsz? Csak hogy tudd, semmivel sem vagyok különb, mint bárki más! Ha nemesebbnek érzed magad, mint én, akkor azt mond ki egyenesen, a szemembe!
- A vámpírok különbekk, mint bárki más. Először is, az öröklét nem mindennapi dolog. Az erőnk hatalmasabb, a sebességünket nem haladja meg a leggyorsabb sportkocsi sem. Mi kell még?
- Tisztaság. Embert öltök, hogy táplálkozzatok. Az igazság, hogy a szörnyek közt különbbek vagytok, de mint fenevadak! Ha így beszélsz a fajtádról, sokkal különbnek számít Xenia, Alyna, Lysander, de még Castiel is! Az örökélet egy dolog, de ha abban a sok időben ha naponta ölsz, minden bűnöd a lelkeden fog száradni a halálodig, és ekkor pokolra kerülsz! - sziszegtem, ugyanis nagyon felidegesített a vámpírokat dicsőítő monológjával.
- Bátor vagy, az nemvitás - termett mellettem egytized másodperc alatt, és el kapta a karomat, majd megszorította, mire én felszisszentem. - De egy vad vámpírral szemben is?
A szeméből kihívás és gyűlölet sugárzott, még vörösebbé vállt, mint eddig.
- Nem félek tőled... nincs is miért! - sziszegtem továbbra is.
- Valóban? Ennyire nem figyeltél, amikor magyaráztam? Mi, ismétlem MI vagyunk a legerősebb lények a földön! - szorította meg most még erősebben a karomat, de nem érdekelt. Hirtelen gyűlöltet tűnt fel az én szememben is, de úgy döntöttem a sok harcikakaskodás után megmutatom, hogy én is erősnek számítok, és amint meg lesz mind a négy elemem, le tudom győzni vámpírok százait.
- Én nem bíznám el magam annyira - mosolyogtam ördögien. - Tudod, fagypont alá kerültem...
A testem egyre hűvösebbé vált, az érintésemtől a vámpír karjára jégdarabok fagytak. A szeme vörösből feketére váltott, majd vissza eredeti színébe. Látszott rajta, hogy kezd megnyugodni, de mg mindig kihívást éreztem a tekintetében.
- Hát jó... Elismerem, kicsit nyers voltam, nem állt szándékomban fájdalmat okozni.
- Mindegy, csak nem szeretem, ha belém kötnek. Én is elnézést kérek a monológomért, heves voltam. Egyenlőre nem érhetek fel a vámpírok erejével, mivel a négy elemből kettő van a birtokomban, de azokat remekül irányítom - céloztam az előbbi "fagyasztásra", mire mind ketten felnevettünk.
- Visszatérve az eredeti témához, gondoltolvasó is vagy?
- Eltaláltad. Vannak vámpírok, akik születésükkor különleges képességet nyernek. Nálam ez a gondolatolvasás.
- Ez tényleg nagyon jó, de nem nézem valami jó szemmel, hogy az elmémben kutakodsz...
- Oké - mosolygott - legközelebb visszafogom magam. Csak tudod, ez magától jön. A rengeteg sok gondolat megcsapja a fülem, és nem bírom visszafogni magam. Egyszerűen kíváncsi típus vagyok.
- Értem. Ez is egy jó képesség. Hogy őszinte legyek, én nem bírnám megállni, hogy ne figyeljek arra, mások mit gondolnak.
- Én is így vagyok ezzel. Mit nem adnék azért, hogy tudjam, mit gondolnak rólam a lányok - küldött egy félmosolyt.
- Szerintem tudod azt jól...
- Igaz. A barátnőid sok hízelgő dolgot mondanak.
- Mi?! Te hallgatózol, amikor beszélünk?
- Tudom, rossz szokás... De most beszéljünk egy kicsit rólad!
- Rólam? Mire vagy ennyire kíváncsi?
- Azt mondtad, hogy csak kettő elemet uralsz. Arra vagyok kíváncsi, mik ezek, és mi a többi elem? Szeretném, ha bemutatót tartanál - küldött egy újabb félmosolyt, mire elpirultam. Hiába, a külseje elég vonzó... pillanat, ilyeneken ne gondolkozzak, mert belát a fejembe!!!
- Hát jó. Négy elem létezik, vagyis csak ennyiről tudok. Ezek a víz, tűz, szél és föld elemei, és én az utóbbi kettőt uralom. Nos, ha egy kis "bemutatóra" - mutattam macskakörmöt az ujjaimmal - szeretnél látni, akkor kapsz.
Egy pillanatig elgondolkodtam, majd a széllel kezdtem. Először formáltam egy levegőgömböt, amelyet nagyítani kezdtem, míg olyan 1 méter átmérőjű lett. Ezt lassan elengedtem, és a levegőben maradt. Ez volt eddig az egymagában hagyás második próbálkozása. Most a felszabadult két kezemmel a közeli bokorral valami különleges varázslatot csináltam, amit edig még soha: a rajta levő virágok nem voltak túl díszesek, ezért pár hintéssel és nagy koncentrációval színezni kezdtem őket. Sárga színük lilává változott, csillogni kezdett, ugyanilyen pompával. Változatosságképp átmenetesre csináltam, így a szár felé egyre világosodott. Ezt a csodaszép természeti kincset a tövénél leszakítottam. A szélgömbböt bal kezemmel magam felé húztam, a jobbal pedig bele csúsztattam a virágot. Jött az utolsó lépés... Ugyanolyan mozdulattal, mintha egy gömböt fognék és simogatnám, a széllabdát zúzmarává alakítottam, majd be fedtem egy réteg különleges anyaggal. Hasonló volt, mint a jég, de nem olyan kemény, nem olvadt, sokkal átlátszóbb volt és könnyebb. Ezt lassan a vámpír elé vezettem, és leejtettem a kitárt kezembe.
- Íme, remélem ez megfelel - forgattam a lefagyasztott virágot a kezemben. Ő csak végigmérte a műalkotásom és bólintott, mintha ez természetes lenne.
- Meggyőző. Reméljük semmi baj nem fog származni az erőd nagyságából - célozgatott egy bizonyos dologra, amit egyáltalán nem sejtettem. - Nem is rabolom tovább az időd - intett, és szó nélkül kámforrá vált.
Na, ez eddig a legfurcsább dolog, ami történt velem ebben az évben, azon kívül, hogy különleges erővel rendelkezem, van egy húgom, aki vámpír, és ugyanebből a csoportból származik még egy tucat osztálytársam... hát ennyit erről.