5.fejezet - Képességek

 Egy újabb rémisztő nap a Sweet Amorisban... - Keltem ezzel a gondolattal ki az ágyból, alvó társamat figyelve. Celine, a másik lakótárs még mindig nem érkezett meg, így neki kellett foglalni egy ágyat.

 Megfésülködtem, felhúztam egy alul szétágazó miniruhát, amit ( mint a tegnapit is ) fehér fűző díszített. Hozzá egy bokacsizmát, a hajamat kontyba fogtam, elől két tinset begöndörítettem. Felvittem egy kis enyhe szájfényt, és elindultam a már felöltözött Rosával az oldalamon. Amikor elmeséltem neki a tegnapi incidenst Jamessel, teljesen kiborult. Persze megígérte, hogy őt próbálja majd elzavarni a közelemből, mivel ez a James nagyon hírhett ebben az iskolában, és ha teheti, kiszívná a vérem az utolsó cseppig.

 Az első órán egy magas, testes, hosszú hajú férfi jött be, aki elvezetett minket egy óriási pályára, melyet fák, fehér és piros csíkok vettek körül.

 - Szervusztok, én Mr Jonshon vagyok, a vívástanárotok. Szóval, ez az óra egy igen gyakori harcművészetről szól, a vívásról. Mint a régebbi diákok is tudják, volt egy másik hasonló tanóra is, melyen a diákok megküzdhettek egymással fegyverekkel is, hogy fejlesszék képességeiket. Nos ez az óra, és a vívás az idei tanévtől egyben lesz tartva, de az érdeketekben különböző harcművészetekkel és fegyverhasználattal foglalkozunk - magyarázta a tánér, és sorba állított minket. Rosával fogtuk egymás kezét, hogy még véletlenül se kelljen semmit sem csinálnunk, mert még letörne a körmünk XD - Először egy párt fogunk megnézni. A két ember megküzd egymással a kijelölt fegyverrel vagy harcmodorral, és a győztes fogja a következő órán kijelölni a párokat, és ő választ magának először párt. A vesztes egy kiadós matematika korrepetáláson fog részt venni - nevetett, majd el kezdett végigjárni a soron. Én összehúztam magam, a többiekkel ellentétben. Mint mondtam, Rosa és én próbáltunk nem bekerülni. Ez 50%-ban sikerült is, de csak sajnos...

 - Te, kis fekete, beállsz! - muatott rám, és meg lassan betopogtam a küzdőtérre.

 - Hmmm....Castiel, te is - muatott a zsebre tett kezű fiúra. De szerencsétlen vagyok! Csak én lehetek ilyen! A szeme felcsillant, majd besétált mellém. Gúnyosan mosolygott, tudva, hogy úgyis megver engem, azonban nem gondolkozott előre...

 Félve, de elé álltam, és a tanár parancsa szerint meghajoltam.

 - A kijelölt harcmodor a Moolafanc. Tilos harapni, törni, merevíteni. Most a változatosság kedvéért kaptok fegyvert - kuncogott, és odahívott magához egy fiút, akinek a kezében egy dobozka volt. A tanár ezt felnyitotta, és éles pengéket szedett ki belőle.

 - Ne legyen baj - bólintott Castiel felé. Persze, nekem nem mondja!

 Megkaptam a fegyvereket. Ugyan fogalmam sem volt arról, hogy mi az a Moolafanc harcmodor, de ha nem lehet benne az imént felsoroltakat csinálni, akkor mást igen.

 Összekaptam magam, és még vettem egy mély lélegzetet, mielőtt harcba szálltunk volna. Amiről azonban fogalmam sem volt, hogy többet tudok a kelleténél...

 A kezem és a testem mintha a tanár sípjának a hangjától önálló életet kezdett volna. Felugrottam a magasba, kézre álltam, és rúgni kezdtem Castielt, aki már szintén támadott. Elkapta a lábam, én meg megfordultam a levegőben, és jól orrba rúgtam. Az osztálytársaim csak ámultak, és figyelték a technikámat. Eközben a srác hátrahajlította a kezem, én megaz ujjamat a nyakára nyomva leállítottam. Lassan összerogyott, és elfutottam. Amire elértem a pálya szélére, már föltápászkodott, és alig volt pár méterre tőlem. Felfutottam ( a gravitáció elvét semmibe véve ) a fára, hátraszaltóztam, és a vámpír nyakában landoltam. Lerántottam a földre, leugrottam róla, és ő meg háttal lefelé feküdt. Reflexből kirántottam az éles pengéket, majd lehajítottam mind a föld felé teljes erőmből. Azok a fiú ruháján landoltak, és letapasztották őt.

 Pár percig némán álltam a rémült és egyben meglepődött arca előtt, majd lazán elsétáltam ( volna ) ha a tanár meg nem állít.

 - Miss Wilson, ezt hol tanulta?

 - Nem tudom. Elnézést, de nem érzem jól magam - sétáltam tovább, faképnél hagyva a tanárt és az osztályt.

 Mi történik velem? Miért kell még ez is? Az ostály előtt csinálok olyat, amit eddig még soha az életben. Ami rosszabb, hogy egy olyan emberrel ( vámpírral ), aki Rosa szerint nem ismer könyörületet.

 - Várj, Anne, várj már meg! - hallottam Rosalya kiáltozását a folyosó végéről, de nem érdekelt. Mentem tovább, amikor elémvágott:

 - Nem hallasz? Mi volt ez az előbb órán?

 - Rosa, hidd el, fogalmam sincs. Ilyet még soha nem csináltam ezelőtt...

 - Tudod, kezdek kételkedni abban, hogy te egy egyszerű ember lennél... Van egy ötletem! - ugrott, majd mesélni kezdte. - Ismerek egy idős nénit fent a hegyen. Azt mondják, ő mindenre tudja a választ. Megkérdezhetnénk tőle!

 - Ez remek ötlet! De ki szabad innen mennünk?

 - Persze, amiatt ne aggódj! Habár, van amiért mégis félhetnél.. Castiel nagyon mérges volt, jobb ha kerülöd, és most már komolyan nem nézel a szemébe.

 - Rendben. Akkor induljunk!

 Felhúztunk egy kényelmesebb cipőt, előkerestünk egy régi térképet és elindultunk az idős néni házához. Nem kellett sokat gyalogolni, ugyanis nagyon közel volt a sulihoz. Igaz, hogy nagyon el volt rejtve egy erdős részen, de végül is bejutottunk. Egy öreg kis fakajiba állt velünk szemben. A tornácon különböző kitömött állatok, a falon agancsok, seprűk, pókhálók és egy fekete cica.

 - Jó napot! - köszöntünk illedelmesen, hamár betörtünk a házába.

 - Szervusztok! - lépett ki az egyik szobábó egy idős, ráncos és púpos öreg néni, kezében egy fehér gömbbel. - Kik vagytok, és mit szeretnétek?

 - Csókolom. Én Rosalya vagyok, ő meg a barátnőm Daayenne. Ember...

 - Oh... és mit tehetek értetek, kedveseim? - ült le egy öreg fotelbe, jelezve egy biccentéssel, hogy mi meg a kanapéra üljünk. - Mrs Woolin vagyok.

 - Mrs Woolin, van egy hatalmas problémám - kezdtem. - A szüleim tavalyi év telén haláloztak el, azóta árva vagyok, és  nagynénimhez kerültem. Amikor felbontottuk a szüleim végrendeletét, ebbe az iskolába irattak be engem, ahova csak szörnyek járnak. Eddig furcsának találtuk, hogy ember létemre bekerültem, de van amiben nem vagyunk biztosak... A mai vívóórán legyőztem az osztályból egy vámpírt. Olyan harcmodor használtam, amit még csak nem is ismertem. Felborítottam a gravitáció elvét, és a fán mászkáltam! Mi a bajom, asszonyom? Tud segíteni?

 - Hadd látom a kezed, drágám - tette ki kosárba a tenyerét, és én beletettem a kezem. Egy pillanatig a néni elbámult, majd feléledt, mint Kim:

 - Ez különös. Nagyon nagy sugárzást érzek körülötted...

 - Maga is érzi? - csillant fel Rosa szeme. - Én is éreztem!

 - Valóban? Talán sugarakat bocsátasz ki a testedből?

 - Pontosan. Mi ez az érzés?

 - Daayenne, most jól figyelj rám... igazad volt. Nem olyan biztos az, hogy egy ember vagy, legalábbis számomra. A sugárzás amit érzek nagyon erős, ez jó jel a számodra. Olyan erővel rendelkezel ami senki másnak sincs. Esetleg tudsz bánni a természet erőivel?

 - Tessék? Elnézést, de számomra ez még új... A természet erőivel? Nos, sokszor gondolkodtam azon, mi lenne, ha tárgyakat mozgatnék, de még nem próbáltam. Őszintén nem hiszek ilyesmiben....

 - Itt vagyunk mi. Bennünk sem hittél, de itt vagyunk veled. Kérlek, próbáld meg elmozdítani az elméddel azt a... nézd, ott azt a képet a szekrényen. Hozd ide, és add a kezembe! Koncentálj erősen arra a tárgyra!

 Rápillantottam a szekrényen levő képre, és az elmémet használva megpróbáltam elmozdítani. És... hirtelen mozogni kezdett, felemelkedett, és közeledett felénk. Nem hittem a saját szememnek! Ezt én csináltam?

 - Ez remek! Tehát képes vagy tárgyakat mozgatni... De mondd, hogy csináltad?

 - Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy közeledik felém a kép, és beleesik a kezembe.

 - Nagyszerű! Íme az első képességed. Sajnálom, de nekem már nincs több időm a számotokra. A többi képességedet magadnak kell meglelned. Sok szerencsét, és gyakorolj sokat! Szervusztok! - csukta ránk az ajtót.

 - Ezt el tudod hinni, Rosalya? Én mozgattam azt a képet!

 - Igen, ez nagyszerű! Tehát, már most nem tűnsz ki annyira közülünk! Ez remek!!!!

 - Hmmm... Van egy ötletem!