7.fejezet - Új barát

 Másnap is azon töprengtem, hogy vajon én lehetek-e az az ember ( vagy szörny ), aki uralja az elemeket. Ha egyszer belegondolok, érdekes lenne. Igazából, olyan 13 éves koromban arról álmodoztam, hogy minden napomon a természettel ébredek, egy óriási rózsakastélyból lépek ki, és minden élőlény a barátom. Ennél szebb dolgot soha nem tudtam elképzelni, és még most sem tudok...

 Az órák a mai nap különösképpen gyorsan elteltek, sajnos jövő hétre beígértek egy dolgozatot Szörnytanból. anyám, ez mindenkinek megy, kivéve nekem! Mindegy, Rosával eszünk egy szendvicset a büfében...

 - Oh, sziasztok! - jött oda az asztalunkhoz egy mosolygós, rövid, rózaszín (!) hajú lány. - Az én nevem Celine, most érkeztem, és nem nagyon ismerem ezt a környéket... esetleg leülhetnék?

 - Persze! Várj csak, Celine? - kérdeztük Rosával.

 - Igen. Miért, mi a baj?

 - Baj? Nincs semmi baj, hiszen a szobatársunk vagy! - lelkendeztünk.

 - Ez remek! És ti?

 - Én Rosalya vagyok, ő meg itt Daayenne.

 - Örülök. Milyen képességekkel érkeztetek?

 - Én sugarakat bocsátok ki a testemből. Te?

 - Belelátok más emberek fejébe, és látom a jövőt. Daayenne, te mi vagy?

 - Őszintén? Ne akadj ki, de... ember. Vagyis, azt hiszem - hajtottam le a fejem.

 - Nem akadok ki, hiszen köztük nőttem fel! Apukám is embre volt, féli én is az vagyok. De, miért csak azt hiszed?

 - Erről Rosa, még neked sem meséltem. Szóval... a tenapi nap folyamán elmentem a könyvtárba, mivel Rosával felfedeztük, hogy tudom a tárgyakat az elmémmel mozgatni, meg hogy különböző harcmodorokat tudok használni, különböző fegyverekkel.

 - Az klassz!

 - Igen. Nos, arra gondoltam, hogy lehet, hogy más képességek birtokában vagyok. A könyvtárban találtam egy régi krónikát, mely ír egy kísérletről.

 - Miféle kísérletről? - kíváncsiskodtak. Celine azóta rendelt egy narancslét.

 - A Sweet Amoris kutjának vizét és a véremet ha összekeverem, egy árnyalatot kapok. Nekem lila lett..

 - És???

 - A lila két dolgot jelent... az egyik, hogy tudom mozgatni a tárgyakat, a másik meg, hogy valószínű én vagyok az a lény, aki uralja az elemeket.

 - Az elemeket!!! - kiáltott fel Celine, mire mindenki csak ránk figyelt. - Bocsi. Daayenne, az elemek hatalmasak! Mármint úgy értem, az erejük. Ha te birtoklod őket, hatalmasabb vagy, mint bárki más az iskolában!

 - Azt azért nem mondaném, de azért köszi! Habár, nem vagyok benne biztos. Nem tudtam eddig kideríteni.

 - Akkor jobb ha próbálkozol! Mi Rosalyával körbenézünk, addig gyakorolj - kacsintott a lány felé, aki egyből vette az adást, és eltopogtak, majd eltűntek a déli folyosókon.

 Most mi legyen? Fogalmam sincs, hogy derítsem ki. Habár, ha lenne valami nyugodt hely, megpróbálhatnám. Régen anya minden este mesélt egy hercegnőről, akinek volt egy óriási virágoskertje. A régi városunkban ha szomorú voltam, én is egy hasonló helyre mentem. A város szélén volt egy erdő, és annak egy tisztásán egy régi kunyhó, ahol Cecíl néni élt, és neki volt egy virágos kertje.

 Talán itt is van olyan? Lehet, de meg kell találom. Biztos a hátsó épület udvarán lesz! Ami azonban aggaszt, hogy az túl közel van a nyugati szárnyhoz, ahol vérszomjas vámpírok élnek. De nem érdekel! Nem bántanak... mrá rég elkaptak volna, ha tudnának rólam, vagy ha egyáltalán érdekelném őket...

 Elindultam a nyugati szárny felé, és mielőtt beléptem volna, kisétáltam annak udvarára. Sajnos, a sejtésem csalt, miszerint az udvaron kevesen vannak. Tévedtem! Fekete ruhás vámpírok hada, mind engem kezdett el nézni. Ezt megszívtam mint a torkosborz!

 Felemelt fejjel indultam át az udvaron, biztonság kedvéért azért a hajammal eltakartam a nyakam. Nem néztem senkire, csak sétáltam a kiskapu felé, amely egy ösvényre vezetett az erdőbe. Sajnos, ilyen könnyen én sem úszhattam meg.... Az éles pillantások mellett az utamat három testes vámpír állta. Ahogy felnéztem - mivel egy fejjel magasabbak voltak mint én - egyenest a szemükbe néztem, mutatva, hogy nem félek. Mindegyik arca tökéletes vonalú volt, kettőnek fekete haja, egynek szőke. A bőrük hófehér.

 - Nocsak, talán eltévedtél? - kérdezte szúrósan az egyik fekete hajú.

 - Én felemelt fejjel járok... - válaszoltam, utalva arra, hogy nem félek tőlük, ugyanis akik behódolnak, és lehajtott fejjel ballagnak, azok mind félnek.

 - Hmmm.... ha nem tévedek, ezt a te illatod - szagolt bele a levegőbe a szőke. Ekkor vettem észre, hogy egy lenge fuvallat elfújta a hajam a nyakamtól, és hogy az illatom is szállítja.

 - Ühmmm... ez nekem furcsa...

Bevállaljam, vagy ne? Bátor legyek, vagy mentsem az életem? Bátor vagyok, és nem félek! Nem!

 - Az előfordulhat, hisz' az embereknek sokkal jobb szaga van, nemde? - vigyorogtam gúnyosan.

 Minden vámpír felkapta a fejét az ember szóra, és még ekkor sem féltem. A szőke hajú hátrébb húzta a nyakát és furcsn néztek, míg a másik kettő élni akart a lehetőséggel. Látták, hogy nem félek, és hogy még mindig kicsit gúnyosan nevetek azon, hogy nem lépnek semmit a kijelentésemre. A kezemet a derekamra tettem, és a csípőmet kicsit kijjebb toltam.

 - Nolám, egy ember? - húzta fel a szemöldökét az egyik fekete hajú.

 - Igen. Talán baj?

 - Nem, egy cseppet sem. Csak tudod néhányunkat elgondolkoztat, hogy milyen rég láttunk, sőt egyáltalán nem láttunk magadfajtát errefelé, és... az illatod alapján a véred is fenséges lehet - mosolyodott el ravaszul a fekete hajú, és egy erős mozdulattal nekitolt a legközelebbi falnak, és lefogta a kezem.

 - Eressz el! - ráncigáltam a kezem, de az ő erejével ellentétben az enyém csak egy apró porszem volt.

 - Eszem ágában sincs! - hajolt közelebb hozzám, és elhatároztam, hogy most vetek ennek véget.

 - Én szóltam - pirosodtam ki, majd megrántottam a kezét, kifordítottam, és letaszítottam a földre. Ő ezt semmibe véve felugrott, és újra közeledett hozzám. Beálltam egy ismeretlen harcmodor pózába. A két kezemet ferdén egymással párhuzamosra zártam, és beálltam egy kis terpeszbe. A vámpír még mindig csak kuncogott a próbálkozásomon, de nem ismert eléggé... ahogy elém lépett, behúztam egyet teljes erőmből az arcába, leguggoltam és gigáncsoltam, mire tanyált egyet. Nem kellett sokáig várnom mire feltápászkodott, és most még mérgesebb volt az arca miatt. Megragadott, magához szorított, és erősen a karom a lapockámhoz tette. Eszembe jutott egy mozdulat, amit az elmém ebben a másodpercben alkotott... A lábam a térdére helyeztem és gyorsan felmásztam a testén, így vízszintesen álltam, amikor megrúgtam, és dobtam egy hátraszaltót. A vámpír végleg a földre terült, én meg elégedetten a többi vámpír szemébe nézve elsétáltam. Amit még láttam, hogy mind mérgesen, mégis lenyűgözötten néztek rám, majd összesúgtak.

 Az ösvényen haladva kijutottam az iskolából. Amit észrevettem, hogy a poros ösvény helyett mér köveken is lépkedtem, melyek szorosan kapcsolódtak egymáshoz... hogy az út szélén nárciszok, margaréták és pipacsok sorakoznak. Elértem egy kővel teljesen kirakott részre, melyet szintén virágok, és egy kisebb fehér kerítés kerített körbe. A közepén egy gyönyörű szökőkút volt. Ahogy belenéztem, aranyos úszkáló halakat láttam. Próbáltam néhányukat megérinteni, de túl gyorsak voltak. Ahogy beljebb sétáltam ezen a részen, egy gyönyörű rózsabokorra találtam. Minden egyes rózsa pompázott az épp odasütő napfényben. Még látszott rajtuk a reggeli harmat, amely megcsillant a napsugaraktól.

 - Gyönyörű... - sóhajtottam fel vgül.

 Azt nem tudom, hogy, de valami csoda folytán megszállt az ihlet. Egy ilyen gyönyörű helyen könnyen megtanulhatom az elemek használatát!

 Nem törődtem semmivel, egy mély levegő után elmerültem a természetn lágy ölében. Csak a madarak csipogását, a szél suhogását, a felhők haladását, a nap sugarainak fényét éreztem és hallottam. A kezem lassan emelkedni kezdett és...

 Egy gyors mozdulattal a talajon kibújó gyököcskéket megnöveltem. A száruk vastagodott. A kezeimet egyre magasabbra emeltem, amivel nőtt a rózsabokor csirája is. Sok keresztbe rakott kezes mozdulattal az indákból egy kaput szőttem, megmerevítettem. A friss rózsabimbókat kivirágoztattam, és csodálni kezdtem a művem. Pillanat... ezt mind én csináltam? A saját kezemmel? Istenem!

 - Húha, ez csodás lett - hallottam mögűlem egy vékonyka hangot, majd egy alak sétált mellém. - Üdv, Alyna vagyok, de hívj csak Alynak.

 - Szia Ali, én Daayenne vagyok, de mindenki csak Annenek szólít. Köszi.

 - Ezt hogy csináltad? Mármint.. ezt az egészet?

 - Tudod, még magam sem tudom. Boldog lettem, és megszállt az ihlet.

 - Ühmmm... - szagolt bele a levegőbe. - Tényleg jó illatod van! - mosolygott.

 - Kö... várj, mi?! Te ott voltál az udvaron?

 - Igen, egy kicsit hallgatóztam...

 - Egy kicsit?!

 - Igen. Jól elláttad annak az eszement Robertnak a baját! Már idegesített, folyton nagyképű!

 - Várj! Szóval, te is érzed az illatom? És te is a nyugati szárnyon voltál? Akkor te egy vámpír vagy?

 - Igen. Remélem nem gond. Ne izgulj, én nem olyan vagyok mint a többiek! Nem szívok ember vért... Tőlem nem kell tartanod!

 - Rendben. Visszatérve, nem állt szándékomban verekedni, de ő kezdte.

 - Nos, azért jól elintézted. Habár, elég érdekes az, hogy így tudsz verekedni, és még növényeket is növesztesz - nevetett.

 - Gyere, elmesélem! - húztam magammal egy padra.

 Felidéztem az eddigi iskolában való tartózkodásom minden percét a szúrós tekintetektől a könyvtár látogatásáig. Ő csak bólogatott.

 - Az én véleményem az, hogy te nagyon különleges vagy! - szólalt fel pár percnyi hallgatás után. - Az illatod is arról árulkodik. Ha igaz amit a krónika írt, miszerint egy ember képes uralni az egész univerzumban az elemeket, az csak te lehetsz!

 - Köszi a bíztatást Aly. Ha nem haragszol, most megyek, még van pár dolgom. Örültem, hogy találkoztunk!

 - Én is! Remélem még fogunk is! Szia!

 

 Mikor már visszaértem a gimibe, a nap a földfelszín határát súrolta. Gyorsan beslisszoltam a szobába, ahol már Rosalya és Celine a TV-t nézték.

 - Heló! - huppantam le az ágyamra. A vicc kedvéért kipróbáltam a konyhából kihozni egy phár vizet. Megnyitottam a csapot, kivettem a szekrényből egy poharat, és magamhoz húztam, majd megittam.

 - Úgy látom sokat gyakoroltál - mosolygott Celine.

 - Mondjuk úgy. Az eleje kicsit gázosan ment, mivel össze kellett verekednem egy vámpírral, de aztán megismertem Alynát, vagyis.., Alyt.

 - Na álljunk csak meg! - tolta előre a kezét Rosa. - Azt állítod hogy a röpke két óra alatt összeverekedtél egy vámpírral, majd egy másikkal barátságot kötöttél? És még gyakoroltál is? Ez nekem sok...

 - Pedig így van. A jó hír az, hogy... igazatok volt! Lehet, hogy én vagyok az, aki uralja az elemeket!
Nem vagyok ember! Én is szörny vagyok!

 

Alyna