9.fejezet - Váratlan találkozás

 Lassan teltek a hetek, és a tél is lassan jött. Az iskolában már híre járta, hogy idén nem lesz hó. Mi ezt a lányokkal próbáltuk megcáfolni, de minden arra utalt, hogy idén nem lesz fehér karácsonyunk.

 Ma hétfő van. Mivel az idő kezd lehűlni, egy hosszú, fekete cicanadrágot, egy félvállas sötétkék pólót húztam, hozzá egy fekete dzsekivel. Rosalya és Celine már korán elindultak a büfébe falatozni, én meg Alynára vártam. Minden reggel eljött, és elkísért, majd együtt netünk órára.

 - Szia, Aly! - csuktam be magam mögött az ajtót, Aly meg kint várt rám.

 - Szia! Na, mizujs? Miért vagy ilyen boldog?

 - Ma nagyon jó előérzetem van... Egyébként, még nem is említetted, hogy hol állsz az erőddel?

 - A tárgyak mozgatása remekül megy, bekötött szemmel, hátrakötözött kézzel is megy. És kipróbáltam! - nevettem. - A harcmodor és a fegyverhasználat is hasonlóképp, most egy új mozdulatot gyakorlok., kvarcrúgásnak neveztem el. Az elemek, hát... egyenlőre a föld elem működik, a szél... az nem igazán. Tudok kisebb tornádókat létrehozni, és felemelkedni a magasba, de csak ennyi. A tűz és a víz nem jelent még meg eddig, és ez egy kicsit aggaszt - nyitottam ki a szekrényemet, keresgélve a Szörnytörténet cuccomat.

 - Ne izgulj, van még időd!

 - És ha nincs? És ha nem fogom életem végéig ezeket megtanulni? Mi lesz?

 - Sokat aggódsz, lazíts. Itt vannak az ünnepek, még ezt a hetet bírd ki, és kezdődik a téli szünet. Remek lesz meglátod!

 - Igaz! Várj! - állítottam meg az ostályterem ajtajában. Két fiúra lettem figyelmes a terem végében. - Nézd! - mutattam az egyikre, és amikor kimondtam ezt a rövidke mondatot, a fiú is ránk nézett... Mintha csak ikrek lettek volna Alyval! Neki is kék haja volt, csak rövid. A stílusuk ugyanaz. A nyakában zöld fülhallgató, kék, citromsárga mintás póló, narancssárga dzseki. Zöld husszúnadrágján egy smiley, ugyanolyan mint Alyna zokniján. Mivel a barátnőm lány, őneki a póló egy egyberuha volt, és hosszú, térdig érő zöld harisnyát viselt. Mindegyiken egy smiley. Neki is a haja kék volt, és mosolygós arcot vágott minden percben. Amikor a fiú nem figyelt ránk, szintén mosolygott.

 - Úristen! - kiáltott fel HALKAN ( azt nem tudom hogy lehet ) Aly, látva a hasonmását. Lassan odasétáltunk a srác mellé, és köszöntünk.

 - Szia! - köszöntem neki, Alyna oldalát megbökve, aki még mindig le volt fagyva a látványtól.

 - Szia...sztok! - látta meg az eddig mögöttem bujkáló Alynát. - Alexy vagyok, és ti?

 - Én Daayenne, ő meg Alyna - mutattam a lányra aki kezet nyújtott neki.

 - Szia! Jó a fülhallgatód! - mutatott a zöld fülhallgatóra, ami ugyanolyan volt, mint ami a nyakában lógott.

 - Köszi, a tiéd is! Mit hallgatsz?

 - Nightstep. A kedvencem.

 - Komolyan, nekem is! Nemrég jelent meg tőle egy új szám, a Monster.

 - Komoly? Ez szuper! Alig várom, hogy meghalgassam! - ugrált örömében Alyna.

 - Nekem meg van, ha érdekel? - mosolygott ravaszul Alexy.

 - Oké. Nem baj, ha egyedül hagylak, Anne?

 - Ááá, nem - vigyorogtam, mint a fába szorult féreg. - Jó mulatást! - hagytam ott őket, majd még egy kicsit sétálni kezdtem a folyosón. 

Mivel még volt egy jó fél óra a tanításig, gondoltam kimegyek a Gönyörök Kertjébe, ahogy a virágos kertet elneveztem. Azt hiszem a nevét már említettem korábban... Szóval, átvágtam a nyugati szárnyon, és annak udvarán. Szerencsére nem kellett újra verekedésbe kezdenem senkivel, mint a múltkori incidenskor.

 Amikor megérkeztem, hirtelen újra megszállt az ihlet. Ez a hely csak jó dolgokat takar számomra, itt lehet a legjobban koncentrálni. És mi a legjobb, amikor koncentrálsz? Mi történik akkor? Új dolgok születnek. Ezt történt ezen a napon is...

 Körbe-körbe forogtam a kővel betakart részen, és csodáltam az eget. Ami ebben az időjárásban hiányzott, az a hó volt. Megötlött a fejemben az a gondolat, hogy az elemek a természet éltetői. A hó is a természet szüleménye, az időjárásé. Itt is vannak összefüggések, például az, hogy amikor az időjárás-jelentésben szelet jósolnak, az is egy forma. Ilyen a hó is.

Miért is ne lehetne? - gondoltam magamban sokáig merengve egy dolgon. Ez az volt, hogy előfordulhat az is, hogy havat készítsek. Szerintetek? Én úgy vagyok vele, hogy lehetséges.

 Nem tétováztam sokáig, egy mély levegő után nagy koncentrációval havat próbáltam készíteni. Először csak a szél sikerült, és ahogy többet erőlködtem, körülöttem megjelent pár hópehely is.

 - Igen, sikerült! - ugráltam, egy hópelyhet elkapva. Nem olvadt el a kezemben. Valamiért melegem volt, pedig még a házikészítésű havam is esett körülöttem. Levetettem a kabátomat, és ahogy a bőrömhöz értem, éreztem, hogy jég hideg. Semmi melegség nem volt. Lehet, hogy ezt a hó váltotta ki?

 Egy kicsit merengtem azon, hogy ez jó-e így, de arra jutottam, hogy a hó egy csodás dolog, becsülni kell.

 - Próba szerencse - mosolygogtam ravaszul, majd a földhöz vágtam egy hózuhatagot. Abból egy hókupac lett. Körülkémleltem, hogy nem látja-e senki, majd egy lenge mozdulattal körbeforogtam. A kezemből hósugarak száguldottak ki, és az egész táj hóval borított lett. Újra a földnek csaptam egy sugarat, majd emelni kezdtem a kezem, és építettem egy hóembert, egyetlen mozdulattal.

 Éppen elégedetten néztem végig a környezetemen, amikor zajokat hallottam. A mellettem levő fa ágai mozogni kezdtek, és a magasból egy alak ugrott le. Én hátrébb álltam, ő meg leporolta a ruháját. Tisztán kivehető volt az arca. Tökéletes vonások, ragyogó szemek. Ami érdekes volt, hogy az egyik zöld, a másik aranysárga. A haja egyik oldalon hosszú, a másikon rövid. A,erre hosszíbbodott, ott egyre sötétebb lett, és a végén elérte a fekete árnyalatot. A ruhájának a stílusa pont mint az enyém. Viktoriánus. Csak egy kabátban volt, fekete nadrágban és fekete csizmában. A kabátján két sorban sorakoztak a gombok, az ruhája ujjain fodor, ott is gomb. A sötét ruházat díszítése egy zöld sál volt.

 - Még szebbé varázsoltad ezt a gyönyörű tájat - mondta lágy, mégis férfias hangon.

 - Köszönöm - válaszoltam egy kis habozás után. - Én Daayenne vagyok. Benned kit tisztelhetek?

 - Elnézést a modortalanságomért - hajolt meg, látva, hogy én is ismerem ezt a stílust, amikor még mindenkihez, akár egy veled egyidős emberhez is tisztelettudóan és udvariasan szóltál - a nevem Lysander.

 - Örültem, Lysander. Ha nem veszed tolakodásnak, de mit keresel itt, egy ilyen helyen?

 - Már év eleje óta minden nap ide járok.

 - Ez érdekes, mert én is - ekkor vettem észre, hogy beleszagol a levegőbe. Ez már rossz jel...

 - Remek az illatod - mondta, és amint rájött mit beszélt, elpirult. - Mármint...ööö...

 - S-semmi baj - mondtam én is elpirulva. - Csak annyi, hogy... te is é-érzed?

 - Igen. Amit az imént csináltál, lenyűgöző volt.

 - Te az egészet láttad?!

 - Igen. Lehet, hogy ez egy kicsit furán hangzik, de te milyen lény vagy?

 - Ember - jelentettem ki határozottan, mire láttam, hogy kicsit ledermedt.

 - Akkor értem miért van ilyen jó ill... - áltt meg a beszédben. - Akarom mondani, akkor mit keresel itt? - kezdett el sétálgatni a szökőkút körül, és én mellé szegődtem, mintha már olyan jól ismernénk egymást.

 - Igazából, a szüleim tavaly meghaltak, és a végrendeletben derült ki, hogy ide kell jönnöm - meséltem. - Amikor megérkeztem, mindenki szúrósan figyelt, és összesúgtak, akkor nem is értettem miért. Aztán kiderült, hogy ez egy szörnysuli, és hogy ember még soha nem járt itt. Olyan 3 hete derült ki, hogy remekül harcolok, tudok tárgyakat mozgatni. Aztán jött még rá egy lapáttal... arra is fény derült, hogy valószínű én vagyok az egyetlen lény, aki uralja az elemeket. A föld, tűz, víz és a levegő eleme mind az én birtokomban van.

 - Akkor igazából te nem is vagy olyan jelentéktelen, igaz?

 - Igen, azt hiszem.

Egy ideig még beszélgettünk, amikor szóba került egy kínos téma.

 - Elnézést, hogy közbeszólok, de ugye tudod, hogy én....

 - Igen, már rájöttem. Nem te vagy az egyetlen vámpír, aki szagolgat az idei tanévben - kuncogtam. Látszott rajta, hogy elpirul.

 - Hát, tudod, tényleg elég jó illatod van - vakarta meg a tarkóját. Na ez már szó szerint kíííínoooos!

 - Kö-köszi.

 - Ne izgulj, nem foglak bántani. Már egy ideje nem iszok embervért - ült le egy kőpadra, én meg mellé.

 - Ez megnyugtató - mondtam szarkazmussal.

 - Visszatérve... akkor mindez, amit csináltál, egy elem használata volt?

 - Igen, azt hiszem. Egyenlőre a föld elem az, amit tudok használni, a széllel hadilábon állok.

 - Szerintem az is elég jól megy - küldött felém egy bíztató mosolyt.

 - Köszi. Hmmmm... figyelj - mosolygogtam ravaszul.

Felálltam a padról, és már körkörös mozdulattal alakítottam a levegőben egy medálméretű hópelyhet. Szépen megformáztam a szárait, majd lejjebb vezettem a levegőben. Óvatosan lehúztam vállmagasságra, majd egy erőteljes mozdulattal az egészet jéggé fagyasztottam. Mintha egy medál lenne ráfűztem egy jégfűzérre, és elkészítettem a saját szerencsenyakláncomat, és egy széles, elégedett vigyorral sétáltam oda Lysanderhez, aki az egészet tágra nyílt szemekkel figyelte.

 - Akarod, hogy felcsatoljam? - mutatott a kezemben levő nyaklácra.

 - Ha nem okoz nehézséget - adtam a kezébe. Ő felállt, és most vettem csak észre, hogy egy jó egy fejjel magasabb, mint én. Eltűrtem a hajam, és ő felcsatolta. Közben libabőrös lettem, hiszen egy félig-meddig idegen embert csatolgatja a nyakláncom.

 - Remekül áll - dícsérte.

 - Köszi. Jaj, mindjárt csöngetnek! Kérlek, na haragudj, de sietnem kell órára! Örültem a találkozásnak! - kezdtem el futni a nyugati szárny udvara felé.

 Szerencvsére időben beértem órára, és aminek még jobban örültem, az az volt, hogy végre találkoztam egy normális emberrel, vagyis vámpírral. Ettől a szótól mindig kiráz a hideg, de ha visszagondolok Lysanderre, megnyugszok, és még azt a tényt is elfelejtem, hogy a vámpír étkezésen az én fajtám a főfogás...